Ha az 50-es, 60-as vagy 70-es években voltál gyerek, hogyan vészelted át a gyermekéveidet?
- A mi gyerekkorunkban az autókban nem volt légzsák, hátsó biztonsági öv.
- Egy teherautó platóján utazni különleges élmény volt, most is szívesen emlékszünk rá.
- A kiságyaink rikító színű, ólmot tartalmazó festékkel voltak pingálva.
- Nem volt biztonsági kupak a gyógyszereken.
- Védősisak nélkül bicikliztünk.
- A nagymama kerti kútjából húzott vizet ittuk, ásványvíz és Cola helyett.
- Magunk készítette görkorcsolyáink voltak. A szerencsésebbek, akik lejtős utcákban laktak, az utca elejéről indulva, félúton eszméltek rá, hogy nincs fék a szekereinken. Néhányszor közeli kapcsolatba kerültünk az utcabeli fákkal, bokrokkal , de megtanultunk ennek is örülni, hiszen igaz ugyan, hogy letaroltuk a bokrokat, de a bokor alatt legalább az autók útjában nem voltunk!
- Ha kimentünk játszani, egyetlen kikötés az volt, hogy sötétedésre érjünk haza.
- Az iskolában nem volt napközi, otthon ebédeltünk. Nem voltak mobiltelefonjaink, így aztán senki ránk nem talált. Jó volt. Nem ?
- Rosszalkodtunk, számtalan csínyt követtünk el, hol egy kéz, hol egy láb tört, a fogaink sem voltak biztonságban és mégsem születtek jegyzőkönyvek a rendőrségen. A felelősség mindig azé volt, akié kellett, hogy legyen.
- Házi süteményen éltünk, vajas kenyéren, cukros és nem szacharinos ételt, italt kaptunk, mégsem voltak súlyproblémáink mert, állandó mozgásban voltunk.
- Egy Meggy Márká-t négyen ittunk ugyanabból az üvegből és egyikünk sem halt bele.
- Nem volt Playstation-ünk, Nintendonk, X box-unk, videójátékaink, színes televíziónk 99 csatornával, videó kameránk, dolby surround, mindentudó telefonjaink, számítógépeink, Internet... De voltak barátaink.
- Vágytunk egymás társaságára, rossz volt egyedül.
- Időnként összevesztünk, ha csapatok kellettek a játékhoz és ha valaki kimaradt a csapatból, nem kellett őt pszichológushoz vinni az elszenvedett trauma miatt.
- Nem voltunk mindannyian jó tanulók. Még az is előfordult, hogy évet kellett ismételnünk.
Nem rohantak velünk pszichológushoz, senkit nem ismerek, aki dislexiában szenvedett volna, hyperaktív lett volna.
Ha valaki évet ismételt, olyan volt, mintha kapott volna még egy esélyt.
- Szabadok voltunk, voltunk gödörben, voltak sikereink, felelősségünk. Megtanultunk minden helyzetben lábon maradni. Azt kérdezik a gyerekeink: Hogyan lehetett így élni? Hogyan nőttünk azokká, akik vagyunk?

Ennek a generációnak a képviselője vagy?
Ha igen, mondd el ezt a fiataloknak, hogy megtudják milyenek is voltak azok az évek.
Ők majd azt mondják, hogy tök unalmasak voltunk, és csak mi fogjuk tudni, hogy nem unalmasak voltunk, hanem boldogok!